Letöltés és szórakozás minden mennyiségben

Világvége 2012-ben? - II. A világvége elképzelések mögött rejlő elvek és hiedelmek
 

Hitük azt tanítja, hogy a végítélet az armageddoni csataként emlegetett igazságszolgáltatás alkalmával következik be, amikor Isten háborút vív majd azok ellen, akik tudatosan el akarják pusztítani a földet. Szerintük Jézus mennyei dicsőségében a Jelenések Könyvében megjövendölt száznegyvennégy ezer feltámadott ember fog osztozni, és az örök életet kiérdemlő tömegek itt a földön fogják élvezni az élet áldásait. A hitetlenek és az engedetlenek megsemmisülnek.

A Jehova Tanúival egyidejűleg a hetvenes években egyéb, sokkal profánabb világvégével is ijesztgettek bennünket:

Minden világvége-elmélet mélyén két alapvető elképzelést találunk:

1. A világ valamiféle célelvűség mentén létezik keletkezésétől a pusztulásáig.

2. A világban valamiféle - emberi elmével felfogható vagy fel nem fogható - okság létezik.

Beszélnünk kell az entrópia fogalmáról.

Ez a kifejezés a társadalomban közkinccsé lett, gyakran találkozunk vele, sokan és sokszor használják érvrendszerükben, és nem mindig megfelelően. Valahol Murphy törvényei is ezen — az entrópián — alapulnak.

Az entrópia fogalma a köztudatban a termodinamika híres Második Főtételével (a Carnot-Clausius törvénnyel) kapcsolódik össze, és nagyon sok zavart okozott. Még vallási berkekben is. Egész teológiai mozgalmak — többek között a folyamatteológia — keletkeztek az elképzelés nyomán, hogy a Világegyetem, akárcsak valami behemót viktoriánus masina, hamarosan leáll, engedelmeskedve a termodinamika második főtételének, amely fennen hirdeti, hogy a rossz csakis rosszabbra fordulhat. Az ilyen vallásos szemléletek olyan istent képzelnek el, aki miközben maga is fejlődik, nem tudja, mit tartogat számunkra a jövő.

A termodinamika második főtétele kimondja, hogy minden rendszernek létezik egyensúlyi állapota, amely felé a rendszer spontán változások során törekszik; és fordítva, ha a rendszert egy változás egyensúlyi állapotától távolítja, ez csak azon az áron történhet, hogy egy másik rendszer az egyensúlyi állapotához közelebb kerül. Ha egy ilyen rendszer adott irányba mozog, amelynek során állandóan olyan erőt kell leküzdenie, amely a folyamat megfordítására törekszik, akkor a rendszer hasznos munka végzésére képes."

Az entrópia pedig majdnem rokon értelmű a rendezetlenséggel, mégis, mint az adott rendszer hőenergiájának felszabadulási sebességét jelző érték, pontosan kifejezhető matematikailag.

Diáknemzedékek életét keserítette meg, és sokak fejében közvetlenül a bomlással és a hanyatlással azonos, mivel a termodinamika Második Főtételének kifejtése (ami szerint minden energia végül egyenletesen eloszló hőenergiává alakul és többé nem használható fel munkavégzésre) magában foglalja a Világegyetem előre meghatározott, elkerülhetetlen sorvadását és pusztulását.

Még mielőtt erről bármiféle végletes következtetést levonnánk, nyomatékosan megjegyezzük: ezek a fogalmak alapvetően az élettelen természetre érvényesek, és arra is vonatkoznak. Tudniillik, ha a termodinamika Második Főtétele a természetben minden esetben érvényesülne; akkor az élet nemcsak, hogy nem maradhatna fenn: soha ki sem alakulhatott volna.

Pierre Teilhard de Chardin

Ezért vezette be a francia jezsuita teológus és természettudós, Pierre Teilhard de Chardin a negentrópia fogalmát.

"Jegyezzük meg a Fizika vitathatatlan megállapításait és méréseit; de semmiképp se fogadjuk el a végső egyensúlynak azt a perspektíváját, amelyet sugallni látszanak. A Világ mozgásának teljesebb megfigyelése lassanként arra fog késztetni, hogy e perspektívát megfordítsuk..."

A negentrópia olyan elv, amely mind bonyolultabb formációkat hoz létre, és nyilvánvalóan ellentétes a termodinamika Második Főtételével. A negentrópia fogalma ellen azonban még a marxista tudomány sem emelt óvást. Rájött, hogy amit Teilhard negentrópiával jelöl, azt mindenképpen valóságosnak kell tekinteni. Ellenkező esetben le kellene mondani az evolúció gondolatáról.

.Az entrópia-negentrópia antinómia — mint élő és élettelen természet alaptörvényeinek egymással való összeegyeztethetetlensége — a létező világ talán legfontosabb ellentmondása. Élő és élettelen kölcsönhatása ma a tudomány homlokterében áll. Régebben azt gondolták, az élő szervezetek jellegzetes vonása az abszolút célszerűség — matematikai értelemben is. A helyzet ennél bonyolultabbnak tűnik. 1964-ben Fejes Tóth László magyar matematikus úgy vetette fel a "méhsejt-problémát", hogy azt kereste, melyek az adott szélességű és térfogatú lépet felépítő legkisebb felületű sejtek. A probléma máig megoldatlan. Nem jöttek rá, mi a leggazdaságosabb sejtalakzat; annyit azonban mindenképpen tudnak, hogy nem az, amelyet a méhek használnak. Fejes Tóth talált olyan alakzatot, — két hatszöggel és két rombusszal — ami jobb volt a méhekénél, ez azonban csupán egyszázalékos megtakarítást jelentett a méhsejtek hatszögletű tetejéhez képest. A méhek tehát jobban is dolgozhatnának, noha úgy tűnik, sokkal jobban már aligha.

Fejes-Tóth László

Az élet és a matematika viszonya kiismerhetetlen — valószínűleg az is marad. Az élet sokszínűsége, sokfélesége — a biodiverzitás — a negentrópiás folyamatok eredménye. A megelőző életforma a reliktumparalel elv értelmében mindig együtt él a rá következővel; ez azonban egyáltalán nem visz bennünket közelebb ahhoz, hogy megértsük az élet keletkezését.

"...ha a reliktumparalel elv abszolút volna, akkor rápillanthatnánk az élet kialakulására, az Ősnemzésre. Akkor az élet folyamatosan alakulna ki, s ugyanúgy, mint ahogy a fejlettnek minősülő emlősök mellett ott élnek változatlanul a halak, s az egysejtűnél fejlettebbnek minősülő többsejtűek mellett változatlanul ott élnek az egysejtűek, nos, ugyanilyen módon az elevenek mellett is ott kellene létezniük az épp élővé válóknak. Csakhogy Ősnemzést nem látunk! Tetten érhető Ősnemzés nincs!"

(SEBEŐK János)

Sebeők János

Az élet eredete és keletkezése továbbra is rejtély. A XX. század közepének az élet véletlenszerű kialakulásával és az "őslevessel" kapcsolatos, számos tankönyvbe bevonult elképzeléseit eddig laboratóriumban igazolni nem sikerült. A XX. században több fizikus is megkísérelte az élet meghatározását, például Erwin Schrödinger vagy Wigner Jenő.

Mindannyian nagyjából a következő következtetésre jutottak: az élet olyan jelenség, ahol nyílt vagy folyamatos rendszerek képesek belső energiájukat azon az áron csökkenteni, hogy környezetükből különböző anyagokat illetve szabad energiákat vesznek fel, majd ezeket alacsonyabb értékű formában oda visszajuttatják.

A definíció első ránézésre is sikertelen. Nemcsak nehezen érthető, túl általános is.

":::ez a meghatározás egyformán jól alkalmazható a forgószélre, a lángokra vagy akár a hűtőszekrényre és sok más ember alkotta szerkezetre is."

(LOVELOCK)

Az élet definíciója mai napig a tudomány legkevésbé megoldott kérdései közé tartozik. Ösztönösen felismerjük az életet, definiálni azonban nem tudjuk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az élet nem létezik. Az emberi gondolkodás számos ponton ütközik ugyanilyen falakba: természetes, hétköznapi érzelmeinkkel és értelmünkkel fel tudjuk dolgozni valami olyannak a létét, amelyet fogalmilag definiálni (egyelőre?) lehetetlen. Bizonyos dolgok a fogalmi gondolkodás segítségével ki sem fejezhetők, "objektív" érzelemmentes-távolságtartó megközelítésük kísérlete soha semmit nem old meg, csupán a zavart növeli ott is problémát okozva, ahol korábban nem volt; viszont a mindennapi szubjektív-érzelmi megközelítés számára teljesen nyitottak és érthetőek. Csak a személyessé sajátított emberi világegyetemben van jelentésük. Az ilyen jelenségek feldolgozása pedig nem a tudomány, hanem a művészet feladata. A művészi világegyetem mindig személyes, illetve személyessé sajátított világegyetem, amelynek objektumai semmiféle fogalmi-absztrakciós síkra sem vihetők sikeresen át. Bár léteznek — fogalmaink számára megfoghatatlanok maradnak.

A modern gondolkodás csapdái és zsákutcái, a "modern pesszimizmus" é a modern világvége-várás forrásai nemegyszer ide vezethetők vissza; a fogalmakkal megragadhatatlant nem lehet semmiféle gondolatépítmény téglája, sem sarokköve; mivel nem tőlünk függetlenül, hanem velünk, bennünk és általunk létezik. Az "élet" olyan terrénum, amelyben mindannyian érdekeltek vagyunk, lehetetlen önmagunktól elkülönítenünk és így szembenéznünk vele.

J. E. Lovelock

J. E. Lovelock brit légkörkémikus a 60-as évek elején tanácsadóként működött a Kaliforniai Technológiai Intézet Sugárhajtómű Laboratóriumának egyik, Norman Horowitz űrbiológus vezette csoportja mellett, amely a NASA (Az Egyesült Államok Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Hivatala) megbízásából azt a feladatot kapta, dolgozza ki az esetleges marsbeli élet felismerésének és felderítésének eszközeit és módszereit.

Lovelock azt a javaslatot tette, hogy keressék az entrópia csökkenését, mivel ez minden lehetséges életforma általános jellegzetessége. A módszer a gyakorlatban egyelőre használhatatlan, de ennél jobb megközelítésről nem tudunk, mivel egyáltalán nem biztos, hogy bármely nem földi élet felfedi magát a földi életen alapuló kísérletek során.

A modern emberi fejlődés egyik sarkalatos eredménye, hogy elvben már mindannyian hajlandók vagyunk elfogadni a földitől különböző élet és az emberitől eltérő intelligens élet létezését. Szent Ágoston (354-430) még egyedüli és kivételes eseménynek tekintette Krisztus megtestesülését, s ezért tagadta a Földön kívüli élet lehetőségét, hiszen ez esetben a Megváltónak ezeken a világokon is testet kellett volna öltenie. A mai emberben ilyen aggályok már nem élnek, viszont az Univerzum felfoghatatlan méretei a vele kapcsolatos szorongást is megnövelték: a földi életet a világűrből fenyegető veszélyektől való félelem igen nagymértékben tudatosodott a XX. században. Ebben a tudománynak is szerepe van.

Ma már a tudósok jó része elfogadja, hogy 65 millió esztendeje üstökös vagy meteor csapódhatott Földünkbe, s ez okozta a dinoszauruszok kihalását. Az elmélet ugyan nem nyert még általános elfogadást, de az tény, hogy a Föld és a világűr — esetleg ciklikusan visszatérő katasztrófákat okozó — kölcsönhatásának elve bevonult a természettudományos gondolkodásba.

1987-ben lázba hozta a világ csillagászait, hogy egy felrobbanó csillagot, úgynevezett szupernóvát fedeztek fel a Nagy Magellán-felhőben (a galaxisok Lokális Csoportjában a Tejútrendszerhez közeli "törpe" csillagrendszerben). Ha erre az eseményre közelebb, saját galaxisunkban kerül sor, kiolthatott volna minden földi életet. Egy szupernóva felrobbanása nem különösebben gyakori jelenség, de a világűrből fenyegetheti a földi életet egyéb is.

1992-ben nagy port vert fel a világsajtóban a csillagászok előrejelzése, miszerint ha ezúttal hajszál híján meg is menekültünk a Swift-Tuttle-üstökös becsapódásától, az üstökös 2126. augusztus 14-én visszatér, és telibe találja a Földet: ez a becsapódás az emberiség kipusztulását jelentené.

A Swift-Tuttle üstökös

Ha ez igaz, az emberiségnek egy évszázadnál hosszabb idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy a fenyegető veszélyt elkerülje. Egy üstökös becsapódása komoly dolog. 1994 júliusában a csillagászok ízelítőt kaphattak abból, mi várható egy ilyen üstökös-becsapódás után. Az eseményre mindjárt a "szomszédunkban" került sor, amikor a Shoemaker-Lévy 9 üstökös darabjai eltalálták a Jupiter túloldalát. A becsapódások során felszabaduló energia több milliószorosa volt a legnagyobb földi atomrobbanásoknál tapasztaltnak.

A Shoemaker-Lévy 9 becsapódása a Jupiterbe.

Az eseményt filmre vették, sokan láttuk, vagy legalább hallottunk róla. A becsapódás szörnyű világkatasztrófát okozott.